Macskák a középkorban: az egyház őket választotta ki a nyilvános gyűlölet tárgyának

A macskákat a középkorban nemes egyszerűséggel a Sátán apró ügynökeinek tekintették, de még a legjobb esetben is csak hasznos kártevők formájában nyertek helyet az emberek tudatában. Éles kontrasztban áll ez az ókori megítélésükkel, amikor is nagyra tartották, becsülték és tisztelték őket.

Lássuk hát, hogy a középkor miért és hogyan ásta alá a macska addig oly tündöklő reputációját!

A középkorban az egyház megszállottan üldözte őket

A középkori egyház mindent megmozgatott annak érdekében, hogy a macskákat a sötét varázslatokkal, boszorkányokkal, pogánysággal és magával a Sátánnal hozzák összefüggésbe.

Desmond Morris, brit zoológus, etológus és antropológus így nyilatkozott: „A vallási nagyokosok gyakran alkalmazták azt a ravasz módszert, hogy más emberek hőseit gonoszokká alakították saját céljaiknak elérésének érdekében. Ily módon a korábbi kultúrákat védelmező ősi, szarvakkal rendelkező istenség először a kereszténység gonosz ördögévé változott, majd az ókori Egyiptom nagy tiszteletnek örvendő, szent macskája is a középkori Európa gonosz varázslómacskája lett. Sok olyan dolog, amelyet egy korábbi vallás szentnek tartott, automatikusan elkárhozott egy új vallás által. Így kezdődött a legsötétebb fejezet a macska és az emberiség tekintetében is. Évszázadokon keresztül üldözték, az egyház teljes támogatását élvezték a ránehezedő kegyetlenségek.”

Érdekes azonban, hogy néha még a legnagyobb egyházi vezetők sem vették komolyan a saját szabályaikat. Nyílt titok volt ugyanis, hogy a késő középkorban tevékenykedő Richelieu bíboros rajongott a macskákért. Ha hihetünk a korabeli forrásoknak, egy időben 14 macskája is volt egyszerre.

Miután a macskát a Sátánhoz, a fekete mágiához és a boszorkányokhoz kötötték, rendszeresen pusztították és kínozták őket. Mindezt azért, hogy így elkerüljék a balszerencsét és jelezzék Krisztus iránti odaadásukat. Sőt, a jövő megjósolására is felhasználták őket egy speciális rituálé során, melyet ailuromanciának neveztek. Olyannyira beitta magát a közhiedelembe a bűnösségük, hogy a felvilágosodás koráig, a 18. századig sem sikerült visszanyerniük korábbi, elismert státuszukat. A viktoriánus korig kellett várni, míg a macska újra megbecsült állattá válhatott.

A nőiességgel való kapcsolatuk csak tovább rontott a helyzetükön

A macskák rossz hírnevéhez továbbá hozzájárult az is, hogy az ókori Egyiptomban a nőiességgel, a női energiákkal hozták őket gyakran összefüggésbe. Ez azért volt problémás, mert a középkorban a nőiesség, a női erő birtoklása nem volt éppen szerencsés. A Szűz Mária kultusznak a középkori népszerűsítése előtt a nők szorosan kötődnek Évához, vagyis a férfi, Ádám bukásához az Édenkertben. Veleszületett bűnösöknek tartották őket, akik felelősek voltak a férfi, és tulajdonképpen az egész emberiség szenvedéséért.

És ha ez még nem lett volna elég, a középkori keresztények a zsidókhoz is kötötték a macskákat, akiket üldöztek és gyaláztak, mint Krisztus-gyilkosokat. Azt terjesztették, hogy a zsidók imádták a macskákat, sőt, akár macskává is tudtak változni. Csak azért, hogy besurranhassanak a keresztény otthonokba, ahol varázsolhattak és heccből keresztre feszíthettek macskákat, hogy ezzel kigúnyolják Krisztus áldozatát.

Kötélen lógó macskát csókolgattak a hívek

A macskát Walter Map (kb. 1130-1210) író munkássága révén még közelebbi kapcsolatba hozták a démonokkal. Ő azt állította, a patarénusok, akik reformokat erőltettek a katolikus egyházban és eretnekmozgalomnak tekintették a munkálkodásaikat, sötét rítusaik részeként a macskákat is imádták. Map ír arról, hogy azok a keresztények, akik bűnbe és tévedésbe estek, amikor csatlakoztak a patarénusokhoz, de azóta megtértek az igaz hithez, hogyan számoltak be egy rendszeresen megfigyelt rituáléról:

„Az este első imádsága alatt (a szerk.: 18-21 óra között), zárt bejáratok, ajtók és ablakok mellett a családok csendben ülnek, mindegyik saját »zsinagógájában«, és várakozik. Közöttük egy kötélen lógva egy nagy fekete macska jön. Amint meglátják ezt a macskát, lekapcsolják a lámpákat. Zsolozsmákat nem énekelnek vagy mondanak fel külön-külön, hanem összeszorított fogakkal mormognak afelé, ahol az urukat látták. Ha megtalálják, megcsókolják, bolondságuktól függően minél alázatosabban. Hol a mancsokon, hol a farok alatt, hol a nemi szerveken.”

Map története – amelyet sehol máshol nem támasztottak alá – olyan széles körben elterjedt, hogy beépült a macskákat elítélő pápai bullába is. IX. Gergely pápa (1227-1241), válaszul az Európa-szerte terjedő eretnekségről szóló hírekre, Konrad von Marburg inkvizítort (1180-1233) Németországba küldte, hogy az általa szükségesnek tartott eszközökkel kiirtsa az eretnekeket. Konrad visszaküldött a pápának egy alattomos rítusokról szóló jelentést, amely meglehetősen hasonlít Map korábbi beszámolójához a macskarituáléról. Ám ő még békákkal is megspékelte a történetet.

IX. Gergely pápa válaszul kiadta a Vox Rama (Ráma hangja) elnevezésű bullát, amely az összes macskát, különösen a fekete macskákat – gonosznak és a Sátánnal szövetségesnek minősítette. Konrad von Marburg kiemelten bírálta III. Henrik német nemest, Sayn grófját, amiért állítólag ő is részt vett ezeken a rituálékon. A grófnak sikerült tisztáznia nevét a bíróság előtt és megtarthatta pozícióját is. Von Marburgogt nem sokkal ezután „titokzatos körülmények között” meggyilkolták.

Ugyan a lakosság szinte egésze sem írni, sem olvasni nem tudott, ez nem jelentett gondot. A bulla tartalma is szájról-szájra terjedt, a pápa és az egyház pedig mindent megtett azért, hogy a macska bűnösként jelen legyen a köztudatban. Az idősebb nők, akik macskát tartottak, különösen nagy veszélybe kerültek, őket ugyanis előszeretettel vádolták boszorkánysággal.

A boszorkányság bűnébe mindig belehaltak

A középkorban boszorkánysággal megvádolt személyek 80%-a nő volt – vagy legalábbis erre lehet következtetni a korabeli feljegyzések alapján. A vád szinte minden esetben halállal végződött. Bár manapság a legtöbbször azt láthatjuk a különböző történetekben, hogy megégették a boszorkánynak vélt személyeket, valójában sokkal gyakoribb volt, hogy egy zsákba kötötték a boszorkányt és vele együtt a macskáját, majd vízbe dobták, hogy megfulladjon.

A bubópestis 1348-as kitöréséért gyakran a Vox Rama bullát és IX. Gergely pápát teszik felelőssé. Bár ennek hitelessége némiképp megkérdőjelezhető, az tagadhatatlan, hogy a macskák hiányában megnövekedett rágcsálópopuláció nagyban hozzájárult a pesti terjedéséhez. Az egyház a hívők fejébe azt az üzenetet ültette, hogy a betegséget Isten küldte a bűneik megtorlásáért, amit el is fogadtak és továbbra is irtották a macskákat.

A protestáns reformáció (1517-1648) végre megtörte az egyház teljhatalmát az emberek élete felett, és nagyobb gondolati szabadságot biztosított. Persze mindig voltak és lesznek is olyanok, akik ragaszkodnak a korábbi hiedelmekhez, a macskákat érintő általános nézetek változtak. Egyre többen tartották őket házi kedvencként is. Viktória királynő pedig a Egyiptom iránti rajongása lévén elérte, hogy a macskákra olyan szeretettel és megbecsüléssel tekintsenek a kor emberei is, akárcsak valaha az ókorban, az őshazájukban.