Így háziasították magukat a macskák

A házi macskák viszonylag kevés evolúciós változáson mentek keresztül a domesztikáció során, mégis sikerült egészen közel férkőzniük a szívünkhöz. Vajon hogyan tették ezt?

A háziasítás kifogyhatatlan téma. Az újabb és újabb kutatások, tanulmányok, régészeti leletek folyamatosan új információkkal szolgálnak arról, miként váltak a macskák a túlélésért küzdő ragadozókból elkényeztetett házi kedvencekké.

Jonathan B. Losos evolúcióbiológus ACat’sMeow: How cats evolved from the savanna toyour sofa (A macska nyávogása: Hogyan kerültek a macskák a szavannáról a kanapéra) című könyvében járja körbe a kérdést.

Miért az afrikai vadmacska?

Az oroszlánok, pumák, tigrisek és egyéb nagyragadozók a macskavilág hírességei. Mindenki ismeri és csodálja őket – pedig apróbb termetű társaikhoz képest egyértelműen kisebbségben vannak. A vadmacskák 41 fajának túlnyomó többsége ugyanis házi macska méretű. És mégis, csak kevesen ismerik a feketelábú macskát, a borneói vörösmacskát, az oncillát vagy a kodkodot.

Méretükből adódóan elméletileg bármelyikük lehetett volna a házi macskák őse, a legújabb DNS-vizsgálatok azonban egyértelműen kimutatták, hogy a mai házi macskák az afrikai vadmacskától származnak, annak is észak-afrikai alfajától, a Felis silvestris lybicától, akit magyarul afroázsiai vadmacskának neveznek. Hogy mi lehetett ennek az oka?

A magyarázat egyszerűbb, mint gondolnád: jókor volt jó helyen. Mintegy 10 000 évvel ezelőtt az emberek a termékeny félholdként ismert területen telepedtek le, ahol növénytermesztésbe és állattenyésztésbe fogtak. Ez a régió számos kis méretű vadmacska otthonául szolgált. Éltek itt többek között karakálok, szerválok és homoki macskák is. Ám mind közül az afrikai vadmacska volt az, amely fogta magát és bement a településekre (és a mai napig bemegy.)

Az afrikai vadmacska az egyik legbarátságosabb macskafaj. Könnyen emberhez szoktatható, és megfelelő neveléssel igazán szeretetteljes társ válhat belőlük. Ugyanez nem mondható el például az Európában élő vadmacskáról, aki a legodaadóbb nevelés mellett is igen undok kis jószággá válik, amikor felnő.

A fentiek alapján nem nehéz elképzelni, vajon mi történhetett. A földművelés elterjedésével, és a raktárak kialakításával megjelentek a rágcsálók. Az embertől kevésbé tartó afrikai vadmacskák kihasználták a kínálkozó lehetőséget, és az állandó terülj-terülj asztalkám közelében telepedtek le. Az emberek észrevették őket, és meglátva a jelenlétük előnyeit, kedvesen bántak velük. További élelmet és menedéket adtak nekik. A legmerészebbek az otthonokba is bemerészkedtek – és voilá: megszületett a házi macska.

Hogyan terjedtek el?

Az nem teljesen egyértelmű, hogy a termékeny félholdon belül pontosan hol történt a háziasítás. Leletek azonban bizonyítják a bársonytalpúak jelenlétét már 3500 évvel ezelőtt az ókori Egyiptomban. Genetikai elemzések és régészeti adatok pedig követik a macskák terjedését. Először észak felé mozogtak Európában, majd dél felé Afrikában és kelet felé Ázsiában. A DNS-tesztek azt is bizonyítják, hogy a cicák a vikingek életének is fontos elemei voltak, akik nagy szerepet töltöttek be abban, hogy a házi macskák a világ egyéb pontjaira is eljutottak.

Hogyan változtak meg a macskák a háziasítás során?

A házi macskák megjelenésük tekintetében rendkívül sokfélék. Számtalan színben, mintázattal és szőrtípussal fordulnak elő, egyesek pedig különleges fizikai jellemzőkkel is rendelkeznek (például a munchkin rövid lábai vagy a perzsák nyomott orra). Ennek ellenére a házi macska alig különbözik vad ősétől. Csupán 13 gén változott meg a háziasítás folyamata során a természetes szelekció eredményeként. (Összehasonlításképp: a kutyák domesztikációja közel háromszor ennyi gén változását eredményezte a farkashoz képest.)

Két módon lehet egyértelműen azonosítani egy vadmacskát. Megmérhetjük az agyukat – a házi macskák evolúciója során csökkentek az agyuk azon részeinek méretei, amelyek az agresszióval, a félelemmel és a reaktivitással kapcsolatosak. Vagy lemérhetjük a beleik hosszát – a házi macska bélrendszere hosszabbá vált, hogy az ember által kínált, nem kizárólag húst tartalmazó ételeket is meg tudja emészteni.

A macska háziasításának legjelentősebb evolúciós változásai pedig az állat viselkedésében keresendők. Az, hogy a macskák zárkózottak és maguknak valók, óriási tévhit. Nagyon is társas lények, amely az együtt élő macskakolóniákban és az emberhez fűződő kapcsolatukban is megfigyelhető.

A manipuláció mesterei

A házi macskák viselkedésének legnagyobb evolúciós áttörése pedig az, hogy ezek a rafinált állatok megtanulták, hogyan csavarják az embereket a mancsuk köré. A cicák rendkívül sokat tudnak nyávogni az emberek jelenlétében. Ezek a nyávogások a domesztikáció során fejlődtek  ki annak érdekében, hogy hatékonyabban tudjanak velünk kommunikálni. A vadmacskák hangjaihoz képest a házi macskák nyávogása sokkal magasabb, és a miákolások hossza is általában rövidebb. Ez kellemesebb az emberi fül számára – talán mert a kisgyerekek hangja is magasabb, a cicák pedig megfigyelték, hogy a gyerekekkel mindig jól bánnak, ezért ők is oktávot váltottak.

A macskák hasonlóképp manipulálják az embereket a dorombolással. Amikor valamit nagyon akarnak, magasabb hangerőre kapcsolnak – ez a dorombolás pedig más, mint az elégedett, zümmögő verzió. Kutatók összehasonlították a két típust, és felfedezték, hogy a követelőző dorombolás fő különbsége abban rejlik, hogy tartalmaz egy olyan összetevőt, amely nagyon hasonlít a csecsemők sírásához. Az emberek ösztönösen érzékenyek erre a hangra, a macskák pedig evolúciós előnyt kovácsoltak belőle.

Akinek macskája van, talán nem fog meglepődni a fentieken. Szokták is mondani, hogy míg a kutyát háziasították, addig a macska saját magát domesztikálta: a kutyának gazdája van, a macskának pedig személyzete.