Az oroszlánszelídítés története: a vasrúddal való fegyelmezés az egyik legnagyobb „művész” eszköze volt

Britannia utolsó oroszlánszelídítője, Thomas Chipperfield 2018-ban már nem kapott engedélyt arra, hogy továbbra is felléphessen két oroszlánjával és egy tigrisével. A döntés egyértelműen egy hosszú oroszlánszelídítő hagyomány végét jelenti Nagy-Britanniában. Ez tükrözi a cirkuszokkal kapcsolatos közvélekedés fokozatos változását, az egyre növekvő érzést, miszerint vadállatok természetellenes mutatványokra való kényszerítése veszélyes és kegyetlen.

Míg közel 200 évbe telt, hogy ezek a nézetek hivatalos tilalommá váljanak, az ehhez kapcsolódó érzelmek már régóta jelen vannak. Az oroszlánszelídítés a 19. század elején alakult ki, és egyszerre váltott ki az emberekből csodálatot és borzalmat az idők során.

Az oroszlánszelídítés során a túlzott kockázattal az ellenkezőjét érték el

Az első oroszlánszelídítő, aki nagy sikert aratott az Egyesült Királyságban, Isaac van Amburgh volt, aki a New York állambeli Fishkillben született, és 1838-1845 között Európát járta. Sokkoló mutatványai közé tartozott az az attrakció is, amikor egy bárányt vezettek be az oroszlánok ketrecébe, és fejét a legnagyobb oroszlán szájába dugta. Csak hogy érzékeltessük a férfi hírnevét, Viktória királynő, aki nagy rajongója volt, még egy portrét is rendelt az oroszlánszelídítőről Edwin Landseer művésztől.

Bár sokakat lenyűgözött van Amburgh vakmerősége, előadásai kritikákat is bőven kaptak. Amikor az amerikai idomár felvetette, hogy legnagyobb oroszlánját egy hőlégballonnal emelje fel, a hatóságok azonnali tiltást rendeltek el, mert meg voltak győződve arról, hogy „ha életveszteség” történne „még a tudományos indoklás árnyéka nélkül is, az minden bizonnyal súlyos felelősséget róna minden érintettre egy ilyen abszurd kiállításban.” (Morning Chronicle, 1838. szeptember 24.).

Eközben egy újságíró az Examiner számára 1838-ban egy oroszlánszelídítő előadásának értékelése során kifogásolta a „fejének oroszlán szájába való beillesztését”, amely „egyszerre volt a fenevad felé mutatott szándékos szemtelenség, a nézők számára nagyon kellemetlen látvány, és mindenekelőtt rendkívül veszélyes cselekedet az előadó számára”. Bizonyos fokú veszély elfogadható volt és izgalmat adott az oroszlánszelídítésnek, de a túlzott kockázat közfelháborodást váltott ki.

Sir Edwin Landseer: Isaac van Amburgh and his Animals

Az oroszlánkirálynők végét egy tragikus baleset okozta

Persze a folyamatot megállítani ekkor már nem lehetett. Hamarosan új trend söpört végig az állatkertek világában: a női oroszlánszelídítők jelensége. A mutatvány feszültségének fokozására törekvő állatkert-tulajdonosok újításokat kerestek, és az „oroszlánkirálynő” ötlete beválni látszott. Az első oroszlánkirálynő, Miss Hilton, 1839-ben lépett be az oroszlánok barlangjába a Stepney-i vásáron, és hamarosan mások is követték őt. Az 1840-es évek végére egy női szelídítő alkalmazása szinte elengedhetetlen volt minden magára valamit is adó állatkert-tulajdonos számára. Mivel azonban sokak számára ez még kellemetlenebb jelenség volt, mintha egy férfi tette volna ugyanezt, 1850-re csillapodott a láz. Ennek persze ára volt, méghozzá egy ember élete. Ellen Bright szelídítőt ugyanis megölt egy tigris Kentben. A szemtanúk szerint a baleset akkor történt, amikor Bright, aki még csak 17 éves volt, az esti utolsó előadása végéhez közeledett.

A Daily News beszámolt arról, hogy amikor egy trükköt akart bemutatni az oroszlánnal, a tigrist félrelökte, és „kissé megütötte a kezében tartott kis ostorral”. Az állat „mérgesen morgott”, és azonnal felborította a lányt a mancsával, majd „dühösen megragadta a nyakánál, a felső állkapcsa fogait az állába mélyesztette, és összecsukva a száját, rémisztő sérülést okozott a torkán”.
Ez a sokkoló eset szenvedélyes tiltakozások hullámát váltotta ki az oroszlánkirálynők ellen. A Morning Chronicle cikke például elítélte az oroszlánszelídítést mint hiábavaló és brutalizáló látványosságot, amely „megalázza az előadót és a nézőt egyaránt, és megkeményíti a természetet, miközben megedzi a félelemre és a szánakozásra”.

Vasrúddal az eredményekért

Az oroszlánszelídítés másik gyakori kritikája már a 19. században is az volt, hogy kegyetlenkedést követnek el általa az állatokkal szemben. Van Amburghról például tudott volt, hogy erőszakot alkalmazott a nagymacskái ellen, hogy azok engedelmeskedjenek neki. A források szerint vasrúddal verte őket, de pletykák keringtek arról is, hogy oroszlánjainak a karmait eltávolíttatta, fogaikat reszeltette. 1881-ben az RSPCA minden oroszlánszelídítő előadást „a sikeres kegyetlenség bemutatójának” minősített, amelyben „a nagy állatokat duzzogó szófogadókká büntetik, vagy dühös üvöltésre kényszerítik”.

Egy különösen sokkoló állatkínzási eset Leedsben történt 1874-ben, amikor a Leeds Mercury jelentése szerint Frederick Hewitt állatgondozó egy csoport hiénát arra kényszerített, hogy egy „naftával átitatott és meggyújtott” tüzes karikán ugorjanak át. Az állatok közül sokan „súlyos égési sérüléseket szenvedtek”. Másoknak nyers, vérző sebeik lettek az akciótól. Az RSPCA ugyan vádat emelt Hewitt ellen állatkínzás miatt, és felszólította az ilyen előadások befejezésére, az ügyet jogi technikai okok miatt elutasították. Ám öröm az ürümben, hogy a példa mégis utat nyitott más sikeres peres eljárásoknak, amelyekben cirkuszi állatok védelmét szorgalmazták.

A kizsákmányolás nem ért véget az állatokkal

Nem csak az állatok kizsákmányolásával vádolták a mutatványosokat. Nők mellett színesbőrű, kiskorú és fogyatékkal élő emberek is dolgoztak szelídítőként, ami szintén kiváltotta a kortársak kritikáját. 1866-ban a nottinghami bírák elítélték egy ötéves fiú, Daniel Day előadásait, aki apja állatkertjében lépett az oroszlánok barlangjába. 1870-ben pedig aggodalmukat fejezték ki „egy Tommy Dodd nevű törpe miatt”, aki Aberdeenben oroszlánokkal lépett fel. Majd 1872-ben hatalmas felháborodást váltott ki, amikor egy kar nélküli szelídítőt, Thomas McCartyt megölték az oroszlánok egy boltoni menazsériában.

Míg a lehetőség, hogy oroszlánokkal lépjenek fel, bizonyos szempontból felszabadító, és anyagilag jövedelmező élmény volt a társadalmilag hátrányos helyzetű szelídítők számára, sokan a gyakorlatot kizsákmányolónak tekintették, és annak megszüntetését követelték. Ám a súlyos balesetek és halálesetek utáni dühhullámok ellenére az oroszlánszelídítés még a 20. század közepéig is életben maradt, és továbbra is nagy közönséget vonzott. Csak az utóbbi évtizedekben halványult el népszerűsége, főként az állatvédelmi aktivizmus növekedésének köszönhetően.