Cicás mítoszok és legendák: a középkorban a keresztény egyház úgy tartotta, hogy a fekete macskák az ördög kegyencei voltak

Egy régi legenda szerint a macskák voltak az egyetlen olyan lények a Földön, akiket nem Isten hozott létre a teremtés ideje alatt. Amikor a Mindenható vízzel borította a világot, és Noé a vízre bocsátotta a bárkáját, a hajót elárasztották a patkányok, és felfalták az élelmiszertartalékokat. Noé csodáért imádkozott, aminek eredményeképpen egy macskapár kelt életre a két oroszlán szájából, és azonnal hozzá is fogtak a munkához, hogy kiűzzék az összes patkányt; a bárkára hivatalosan került pár kivételével. Jutalmukként, amikor a hajó szárazföldet ért, a macskák az állatok menetének élén sétálhattak. Úgy tartják, hogy ezért olyan büszke a mai napig minden macska.

Mi sem bizonyítja jobban, mint ez a történet, hogy milyen szerencsénk van együtt élni a világ egyik legkülönlegesebb állataival, akik nem utolsó sorban az állatvilág legeredményesebb vadászai is. Mi imádjuk őket, és ha most itt vagy, valószínűleg te is. Merüljünk hát el együtt a cicás mítoszok, legendák és mesék útvesztőjében.

A lélegzetelállító térdelő cicaszobor 1500 éves múltra tekint vissza

A jelenleg Floridában található Marco-szigeten tárták fel 1895-ben azt a fantasztikusan kidolgozott és teljes sértetlen faszobrot, ami egy térdelő, nyúlánk testű cicát ábrázol és Key Marco macskaként ismeretes. Jelenleg a Smithsonian Intézetben van kiállítva. Pontos származása bizonytalan, de mind a felfedezés helye, mind a megjelenése által azt sugallja, hogy a Calusa indiánok spirituális hitéhez kötődik. Sajnos a kultúrájuk összeomlott, majd kihalt az európai behatásoknak köszönhetően, így a kutatók nem sok biztosat tudnak az életmódjukról.

Bár a Key Marco macska az egyik legszignifikánsabb lelet a macskás történelmet tekintve, közel sem az egyetlen. Különböző barlangrajzokat találtak ókori lelőhelyeken szerte Európában, Afrikában, Indiában és a Közel-Keleten is a cicákról. Kínában az oroszlán, Shih egyike a négy fő állati védelmezőnek, aki az esőért, a halottakért és a leszármazottaikért felelős. Az Újvilágban Közép- és Dél-Amerikában találtak bizonyítékot a vadmacska-kultuszokra is, ahol a jaguár a sámánok segítője és hatalmas erejű totemállata volt. A perui Mochica kultúra főistene az Ai apaec volt, akit egy ráncos arcú, hosszú agyarú és macskabajuszú öregember alakjában ábrázoltak. Mint láthatod, a macskák közel sem voltak háziasítottak még ezekben az időkben, ám máris hatalmas erőt tulajdonítottak nekik különböző kultúrákban, földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül.

Egyiptomban a cicákat mumifikált egerekkel együtt temették el

A házimacska bölcsőjét természetesen Egyiptom ringatta. Az első bizonyítékot a vadmacska kistestvérére, a Felis catusra, az ókori Egyiptomban találjuk meg. Az egyiptomi nép nemcsak a macskákat tisztelte szentként, de minden más vadállatot is. Olyannyira, hogy aki megölt bármilyen fajtát, azt halálra ítélték. Ezt nevezzük mi állatvédelmi törvénynek! A rítusaikhoz tartozott, hogy amikor egy család elvesztette házi kedvencét, minden tagja leborotválta a szemöldökét a bánat jelképeként. Rengeteg mumifikált macskát találtak a sírhelyekben apró, mumifikált egerek társaságában. Elsőre talán bizarrnak tűnhet ez a szeretet és gondoskodás, de minket őszintén meghatott. Annyira becsülték ezeket a bársonytappancsú lényeket, hogy még a túlvilágon is gondoskodni akartak a jólétükről.

Hérodotosz görög történetíró beszámolt az évente kétszer megrendezett Bastet Fesztiválokról, amik a zene, a tánc, a borivás, a szerelmeskedés és a vallási eksztázis karneváljai voltak és Bastetnak, mint a szerelem és az érzéki élvezetek úrnőjének szentelték. Most bánjuk csak igazán, hogy az időutazás lehetetlen…

A boszorkányokat macskáikkal égették meg a perek során

Számos legenda mesél olyan emberi lényekről, akik macska alakúvá tudtak változni. Bár néhány varázslót, mágust és sámánt is megajándékozott ezzel az erővel a természet, az alakváltó leggyakrabban egy nő vagy egy boszorkány volt. A macskákat a denevérekkel és baglyokkal együtt a boszorkák társainak tartották, akik segítettek a varázslatokban és üzeneteket vittek az ördögnek.

A 16. és 17. századi Európában elterjedt boszorkányperek során a macskáikat is velük együtt megégették, felakasztották és vízbe fojtották. Az tartották, hogy egy boszorkány macskaformává válik minden teliholdkor. A jó embereknek azt tanácsolták, hogy tegyenek szentelt sót a küszöbükre, nehogy a boszorkányok rákényszerítsék őket, hogy csatlakozzanak mulatságaikhoz. Egy új feltételezés szerint a boszorkányok mindössze olyan intelligens és bölcs nők voltak, akik a járványok idején felismerték a tisztaság szerepét, így rendszeresen seprűvel takarították házukat és macskát tartottak, aki elfogta a betegségeket terjesztő rágcsálókat. Ez az előrehaladott szemlélet pedig nagyon szúrta az egyház szemét.

Titokzatos fehér macskák arra kérik a királyfikat, hogy vágják le a fejüket

Ha a folklórról a mesékre térünk át, az alakváltó macskák ebben a környezetben kevésbé baljós lények. Madame d’Aulnoy A fehér macska című népszerű meséjében egy király három fiát küldetések sorozatára küldi. Eddig ismerős, igaz? A legkisebb fiú megismerkedik egy kedves fehér macskával, egy elvarázsolt kastély királynőjével, ami tele van macskaszolgákkal és udvaroncokkal. A jóságos királynő segít a hercegnek a feladataiban, aki idővel beleszeret. Majd a cicus megkéri, hogy vágja le a fejét, az ifjú herceg pedig engedelmeskedik parancsának. Ez megtöri a varázslatot, és a macska felveszi egy igazi, emberi hercegnő alakját.

Ha Franciaországból Oroszország felé vesszük az irányt, megismerkedhetünk Kippel, az elvarázsolt macskával. Ebben a történetben egy macskamama és cicája valójában emberi lények, akik egy tündér átka alatt állnak. Ez is ismerős, ugye? A kiscica egy emberi hercegnővel nevelkedik, és végül számos mágikus feladatban segíti őt, ami a varázslat feloldásához és kettős esküvőhöz vezet természetesen a két megfelelő herceggel. Mindenképpen érdemes elolvasni ezt a mesét, ugyanis kedves és szívmelengető történet a nők barátságáról, amiben manapság pont annyira nem hisznek, mint a macskák emberekhez való ragaszkodásában.

A legismertebb mesebeli macska természetesen az okos és merész gazfickó, akit Csizmás kandúrnak hívnak. Az általunk ismert történet a francia változatból származik, amelyet Charles Perrault írt a 17. században. A korábbi verziókban, például az olasz írók Giovanni Francesco Straparola és Giambattista Basile műveiben a minden hájjal megkent kandúr még nem viseli ikonikus csizmáját.

Még Washinton Irving és Sir Walter Scott elméjébe is beférkőztek

1817-ben Washington Irving amerikai író és történész látogatást tett Sir Walter Scott skót írónál és folkloristánál. Irving beszámolójából ez a részlet őrzi a találkozás egyik fontos pillanatát. A tűz mellett beszélgetett a két szerző, Sir Scott fel is olvasott, miközben kedvenc kopója, Maida a lábánál hevert. A felolvasás hevében felállt, majd cicája azonnal elfoglalta a helyét a pattogó tűz mellett, és mozdulatlanul figyelte az írót.

Irving meg is jegyezte, hogy a cicának meglehetősen merész ízlése van az irodalom terén. Sir Walter Scott pedig így szólt: „Ezek a macskák nagyon titokzatos lények. Mindig sokkal több jár az elméjükben, mint amennyit mi elképzelünk. Bármelyik macska, aki nap mint nap átsuhan az életünkön, lehet, hogy a macskák leendő királya vagy királynője, aki csak a hívásra vár, hogy visszaszerezze a koronáját. Úgy tűnik, ők maguk is pontosan így gondolják. Tudják, hogy varázslények.”