Kiderült, vajon doromboltak-e a kardfogú tigrisek, a válasz egy apróságon múlt

A dorombolás macska szokás, azonban annak, miért is teszik, több oka is van. Vajon az ember közelsége okozza a kellemes hangot vagy a macskafajták alapvető tulajdonsága ez a képesség? És vajon őseik is doromboltak?

Már az is számtalan kétséget okozott a kutatók számára, hogy kiderítsék, melyik testrész felelős pontosan a dürrögő hangokért és miért csak a macskafélék egy része képes rá. A nagymacskák, azaz a pantherine családba tartozó jaguárok, oroszlánok és tigrisek ugyanis üvöltenek. Kisebb rokonaik, a felinae családhoz tartozó hiúzok, pumák, ocelotok és házi kedvenceink képesek doromboló hangokkal kommunikálni. Vajon ha nem halt volna ki a kardfogú tigris, képes lenne olyan hangot kiadni, ahogy egy mai nagymacska dorombol?

A kardfogú tigris nem a mai nagymacskák őse

“Evolúciós szempontból a kardfogúak jóval hamarabb váltak le a macskák nagy családfájáról, mint a modern macskafajták, ami azt jelenti, hogy az oroszlánok jóval közelebbi rokonai a házi macskának, mint a kardfogú elődeiknek – összegezte Adam Hartstone-Rose, az  Észak-Karolinai Állami Egyetem biológus hallgatója, a kardfogú tigrisek hangadását vizsgáló kutatás vezető szerzője. 

A szakemberek kifejezetten arra voltak kíváncsiak, melyik testrészben keletkezik a dorombolás és vajon az ősi smilodonok, közkeletűbb néven a kardfogú tigrisek képesek voltak-e rá.

“Míg az embernek csak egy hyoid csontja van, a doromboló macskáknak kilenc, melyek láncban kapcsolódnak egymáshoz. Az ordításra képes macskafajtáknak pedig hét – áll a kutatást összegző tanulmányban. S mivel a kardfogú tigriseknek szintén hét hyoid csontjuk van, elsőre természetesen a biológusok is azt hitték, képtelen lehetett dorombolni. Amikor megvizsgáltuk a modern macskák anatómiáját, rájöttünk, hogy ez mégsem elég erős bizonyíték, mivel maguk a csontok nem felelősek a hanghatásért. A közöttük lévő kapcsolatot soha nem bizonyították igazán.”

A kardfogú tigrisek nem is tigrisek

A smilodonok, más néven kardfogú tigrisek a pleisztocén idején Észak- és Dél-Amerikában élő nagymacskafélék csak nevükben tigrisek, a mai ragadozóknak csak távoli rokonai. Sokkal erőteljesebb felépítésűek voltak bármelyik mai nagymacskánál, feltűnően hosszú szemfogaiknak köszönhetően jóval nagyobbra tudták nyitni a szájukat, mint kései rokonaik. Három alfajuk közül a Smilodon gracilis volt a legkisebb a maga 55-100 kg-jával, míg a Smilodon fatalis 160-280, a Smilodon populator pedig a legnagyobb, melyek átlagos súlyát 220-436 kg-ra, marmagasságát 120 cm-re becslik; ezzel a valaha élt legnagyobb macskafélék közé tartozik. Bundájának mintázata nem ismert; a rekonstrukciókon egyszínű és foltos bundával is ábrázolják őket. Bivalyokra, tevékre és egyéb nagytestű növényevőkre vadásztak. Mintegy 10 ezer évvel ezelőtt haltak ki, amikor eltűntek zsákmányállataik. Kalifornia állam hivatalos kövületeinek tekinti őket.

Erre lehet következtetni a csontokból

A kutatók négy üvöltő és öt doromboló alfaj hyoid csontjait vizsgálták és hasonlították össze a smilodonéval. A gége és az alsó állkapocs között elhelyezkedő apró csontocskákat a koponyacsont részének tekinti a biológia. A  nagymacskák és az ősi faj csontjainak alakja meglehetősen eltérőnek bizonyult. A hangképző szervekhez közelebb eső csontok formájukat tekintve inkább a házi macskájéhoz hasonlítottak, csak nagyobbak voltak. A kutatók szerint a vokalizációban a kardfogúakból hiányzó csontok nem játszottak szerepet, azaz valószínűleg tényleg ugyanúgy doromboltak, mint a mi kis házi kedvenceink, talán csak jóval hangosabban.