Mit tanítanak nekünk a középkori kéziratok a macskákról?

A macskák rossz hírnévnek örvendtek a középkorban az egyház által generált állítólagos, a pogánysághoz és boszorkánysághoz köthető kapcsolatuk miatt. Ennek ellenére a középkori kéziratokban meglepően játékos ábrázolásokat figyelhetünk meg doromboló barátainkról.

Ezekből a gyakran nagyon vicces rajzokból és festményekből igen sokat tanulhatunk a középkori macskák iránt tanúsított hozzáállásról.

A középkori macskák státuszszimbólumok voltak

Ezt kevesebben tudják, de általában a középkorban a férfiakat és nőket gyakran az általuk tartott állatok alapján azonosították – például a majmok egzotikusnak számítottak, és gazdagságot jeleztek. A háziállattartás a nemesség identitásának részévé vált. Olyan állatot tartani, amely sok figyelmet, szeretetet és kiváló minőségű ételt kapott úgy, hogy nem volt funkcionális célja, magas státuszt jelzett. Nem volt szokatlan, hogy a középkor magas státuszú férfijai és női házi kedvenc társaságában örökíttették meg magukat portréikon, leggyakrabban macskával vagy kutyával, hogy ezzel is kifejezzék rangjukat. Gyakori látni macskákat ünnepi jelenetek és más otthoni terek ikonográfiájában, ami úgy tűnik, tükrözi a középkori háztartásban betöltött kedvenc szerepüket.

Pietro Lorenzetti Utolsó vacsora című festményén egy macska ül a tűz mellett, míg egy kis kutya egy tányérból maradékot nyalogat a földön. A macska és a kutya nem játszik elbeszélő szerepet a jelenetben, hanem inkább jelzi a néző számára, hogy ez egy otthoni környezet. Hasonlóképpen egy holland Órák Könyve miniatúrán (a középkorban elterjedt imakönyvtípus, amely a napot meghatározott imákkal osztotta fel) egy férfi és nő egy meghitt otthoni jelenetben látható, miközben a kép bal alsó sarkából egy jól gondozott macska figyeli őket. A macska itt sem központi fókusza a képnek, de elfogadott része ennek a középkori otthoni térnek.

Ahogy ma is, a középkori családok is nevet adtak macskáiknak. Például egy 13. századi Beaulieu Apátságban élő macskát „Mite”-nak hívtak, ahogy azt a középkori kézirat margóján látható, zöld tintával írt felirat jelzi az adott macska ábrázolásánál.

Bölcsek társai a szellemi munkával terhes időkben

A középkori háztartásokban kiválóan gondoskodtak a macskákról. A 13. század elején például említik a Cuxham (Oxfordshire) birtok számláiban, hogy sajtot vásároltak egy macskának, ami azt sugallja, hogy nem hagyták őket magukra az ellátásuk tekintetében. A 14. századi francia királyné, Bajor Izabella pedig jelentős összegeket költött házi kedvencei kiegészítőire. 1387-ben egy gyöngyökkel hímzett nyakörvet rendelt arany csattal a mókusának, 1406-ban pedig élénkzöld szövetet vásároltak, hogy különleges huzatot készítsenek belőle a macskájának.

A macskák gyakori társai voltak a tudósoknak, és a 16. században a macskákról szóló dicsőítő versek sem voltak ritkák. A Pangur Bán című versben például a macskát a tudós fényeként és legkedvesebb társaként jellemzik. Az ilyen és ehhez hasonló költemények és eulógiák azt sugallják, hogy az emberek erős érzelmi kötődést éltek meg macskáikkal. Valamint megmutatják, hogy a cirmosok nemcsak felvidították gazdáikat, hanem üdvözölt figyelemelterelést is jelentettek az olvasás és írás nehéz szellemi munkája közben.

A macskák jólétben éltek, míg a szegények éheztek

A macskák bőségesen megtalálhatók a középkori vallási terekben is. Számos középkori kéziratban szerepelnek például miniatúrák apácákról macskatársaságban. A középkori prédikációs irodalomban azonban sok kritika is érte a macskatartást. A 14. századi angol prédikátor, John Bromyard haszontalannak, és a túltáplált gazdagok kiegészítőinek tartotta őket. Kiemelte, hogy olyan állatok, kik jólétben élnek, miközben a szegények éheznek.

A macskákat az ördöggel is kapcsolatba hozták. Bár a lopakodásukat és ravaszságukat, amellyel az egerekre vadásztak, csodálták, ezek a tulajdonságok nem mindig tették őket kívánatossá társállatként. Ezen az asszociációknak mint tudjuk, rendkívül káros hatásai is voltak és nem csak a macskákra nézve. A pestisjárvány idején például lehetséges, hogy ha több macska lett volna, talán csökkentették volna a patkányok számát. Így a járvány lefolyása is valamivel mérsékeltebb lehetett volna.

Ezek miatt sokan úgy gondolták, hogy a macskáknak nincs helyük a vallási rendek szent tereiben. Úgy tűnik azonban, nem voltak formális szabályok, amelyek szerint a vallási közösségek tagjai nem tarthattak macskákat – a folyamatos kritika talán azt jelzi, hogy a házi macskák igen gyakoriak voltak. A legtöbb esetben otthon érezték magukat a középkori háztartásban, amit a középkori kéziratok és műalkotások játékos ábrázolásai is jeleznek. Elődeink kapcsolata ezekkel az állatokkal nem sokban különbözött a miénktől.

(A nyitókép illusztráció; Csizmás kandúr a király előtt, Jester, Vintage illusztráció, 19. század.)