A leopárdok is képesek stresszelni: ez okozza bennük a feszültséget

A leopárdok elképesztően sokoldalú ragadozók. Ezek a rejtőzködő nagymacskák képesek sikeresen megvetni mancsukat bármely olyan élőhelyen, amely elegendő prédafajt biztosít, és amely megfelelő fedezéket nyújt lesből támadó vadászati stílusukhoz.

A leopárdok jól alkalmazkodnak az emberekhez közeli környezetekhez is, ez azonban gyakran konfliktusba sodorja őket a fajunkkal. Dél-Afrikában az 1980-as évek végétől vált világossá, hogy bár a védett területek fontos szerepet játszanak a leopárdvédelemben, az ország legmegfelelőbb leopárdélőhelyeinek nagy része a védett területeken kívül esik, gyakran magán- vagy közösségi tulajdonban lévő földekre. Ez pedig azt jelenti, hogy a leopárdoknak olyan földeken kell navigálniuk, amelyeket mezőgazdasági vagy bányászati tevékenységre szántak. Ennek eredményeként számos fiziológiai, környezeti és pszichoszociális tényezőnek vannak kitéve, amelyek stresszt okozhatnak náluk.

Ezek a leopárdok stresszelnek a leginkább

Bár elsőre nem biztos, hogy logikusnak tűnik, az akut stressz tulajdonképpen elengedhetetlen a gerincesek túléléséhez. Például egy impala levadászása rövid távon stresszes lehet, de a sikeres vadászat a túléléssel egyenlő. Ezzel ellentétben a hosszabb ideig tartó, egymást követő vagy egyidejű stressztényezők jelenléte, mint például az állandó emberi kapcsolat elkerülésének nyomása, krónikus stresszt eredményezhet. Ez más tényezőkkel kombinálva, befolyásolhatja a már egyébként is sebezhető faj hosszú távú egészségét és túlélését.

De hogyan mérjük meg a leopárdpopuláció stressz-szintjét anélkül, hogy további megterhelést okoznánk neki? Andrea Webster, a Pretoria Egyetem Emlőskutató Intézetének posztdoktori ösztöndíjasa erre is rájött! Eredményei azt mutatják, hogy bár az állatok mindkét helyszínen viszonylag megszokottak voltak, a lakóövezetben élők stresszesebbek voltak, mint a vadrezervátumban élők. A vemhes nőstények vagy a kölyköket nevelők stresszhormonszintje volt a legmagasabb, egészen pontosan 617%-kal magasabb az összes megfigyelt macska közül. Összességében azt tapasztalták, hogy a vadon élő hím leopárdok stressz-szintje pedig kevesebb változatosságot mutatott, mint a nőstényeké. Függetlenül attól, hogy védett területen éltek-e vagy sem.

Így működnek a stresszhormonok

Amikor – legyen szó leopárdról vagy emberről – érzékelünk egy stresszforrást, a központi idegrendszer hormonok kibocsátását aktiválja, amelyek az agyra hatnak. Majdnem azonnal az agyalapi mirigy hormonokat bocsát ki a véráramba, ami szinte késlekedés nélküli adrenalinkibocsátást eredményez. Ez energiát mobilizál, amely növeli a pulzusszámot és a véráramlást az izmokhoz. Így tulajdonképpen fizikai eszközök állnak a rendelkezésünkre a fenyegetés leküzdésére vagy a menekülésre.

A következő órákban a mellékvesék glükokortikoidokat (szteroidhormonok) juttatnak a vérbe. Ezeket a glükokortikoidokat (kortizol vagy kortikoszteron, a fajtól függően) a májban metabolizálják. Metabolizáció után az epén keresztül a bélbe kerülnek, majd a széklet útján távoznak a szervezetből. A veséken keresztül pedig eljuthatnak a hólyagba, ahol a vizelettel választódnak ki.

Korábbi tanulmányok kimutatták, hogy a glükokortikoid-koncentrációk megbízható indikátorai az egyén által tapasztalt zavaroknak. Ezért a glükokortikoid-metabolitok nagyon hasznos fiziológiai indikátorok a stressz mérésére. A tanulmányban a székletet használták fel a szabadon élő leopárdok stressz-szintjének nyomonkövetésére.

A leopárdkaki a kulcs

Két leopárdpopulációt figyeltek meg. Az egyik 7 ismert egyedből állt, és egy lakóparkban éltek Hoedspruitben, egy kisvárosban, amely a Kruger Nemzeti Parktól, Dél-Afrika legnagyobb vadvédelmi területétől nyugatra található. A másik mintegy 27 leopárdból állt, akik egy a parkkal szomszédos védett területen éltek.

A tanulmányt azzal kezdték, hogy ürülékmintákat és megfigyelési adatokat gyűjtöttek két fogságban tartott leopárdnál. A székletminták segítségével kiértékelték, hogy az öt választott enzim-immunvizsgálat közül melyik a legalkalmasabb a glükokortikoid-koncentrációk változásainak kimutatására a székletben. Végül az enzim-immunvizsgálatok mellett döntöttek, ezek ugyanis széles körben elfogadott analitikai eszközök a biológiai minták kutatására.

A fogságban tartott leopárdokat megfigyelték annak meghatározására, hogy mennyi idő alatt halad át az étel a rendszereiken, így tudták, mennyi idő után kell mintát venniük. Ez lehetővé tette azt is, hogy meghatározzák, mennyi ideig maradnak stabilak a hormonok az ürülékben a méréshez. Ezután ezt az információt felhasználták a két vadon élő leopárdcsoport ürülékében található koncentrációk összehasonlítására.

Hatalmas eredmény, hogy ez a non-invazív módszer igazolást nyert; a kutatók bizakodnak abban, hogy a jövőben további vizsgálatokat végezhetnek azzal kapcsolatban, hogyan járul hozzá a vemhesség, a védett területeken kívüli üldöztetés, a turisták aktivitási szintje és a környezeti tényezők eme ikonikus afrikai faj stressz-szintjéhez, és ezáltal túléléséhez.