Macskák a japán kultúrában: jelenleg 11 olyan sziget van az országban, ahol több a macska, mint az ember

Az alakváltóktól a démoni hullafalókig a természetfeletti macskák évszázadok óta kóborolnak az ország területén, legalábbis ha a folklórt vesszük alapul. Japán imádja a macskákat. Még akkor is, ha a kezdő felütés nem erre enged következtetni. Ha csak egy gyors pillantást vetünk a szépirodalomra vagy a popkultúrára, eszünkbe juthat Hello Kitty, a macskakávézók vagy Murakami Haruki bármelyik könyve. Ám ez csak a jéghegy csúcsa. Japánban járva bármilyen használati tárgyat vagy olvasnivalót megszerezhetünk macskafülekkel dekorált változatban.

A népszerű turisztikai célpont például, a Gotokuji, egy templom a tokiói Setagaya egyházközségben, amely állítólag a mindenütt jelenlévő Maneki Neko, a szerencsét hozó macska eredeti otthona. A kiotói Nyan Nyan Ji macskaszentélyben találkozhatunk valódi macskaszerzetessel is, akinek több cica oltárszolgája is van. Szerintünk ennél több bizonyítékra nincs is szükség ahhoz, hogy lássuk, a macskák szerepe valami egészen más dimenzióban létezik a japánok mindennapjaiban, mint bárhol máshol a világon. Ebben a varázslatos univerzumban igyekszünk ma mélyre merülni.

Az ember teremt-e isteneket vagy az istenek teremtik az embereket?

A tyúk vagy a tojás tipikus esete. Nagyon fontos azonban feltennünk ezt a kérdést, ugyanis megváltoztathatja a teljes nézőpontunkat, ha egy kultúra vizsgálatát és megismerését tűztük ki célul. A folklór tanulmányozása nagyon trükkös dolog, ugyanis messzire és soká kell követni egy-egy történet szálait a lehetőséggel a háttérben, hogy soha nem fogunk az igazság nyomára bukkanni, vagy felkutatni a kiindulópontot. De talán pont attól olyan érdekes ez az egész, mert nem tudhatunk semmi biztosat, nem? A japán mondavilág és kultúra egy különösen összetett, szövevényes háló, amiben igen élvezetes dolog elveszíteni önmagunkat. Főleg, ha macskák is vannak benne.

Például, ha meg szeretnénk tudni, hogy egyáltalán milyen úton-módon jutottak el a cirmosok Japánba, csak feltételezhetünk. Egy valószínű elmélet szerint a Selyemúton jutottak el az őshazából, Egyiptomból Kínába és Koreába, majd onnan a vízen át Japánba. Az első időkben ajándékok voltak császárok számára, vagy buddhista szútrákat (a hinduizmusban és a buddhizmusban szöveges formátumú aforizma vagy aforizma-gyűjtemény) őrző állatoként jelentek meg.

Az első, teljesen biztos és megerősített nyoma a bajszosoknak egy ősi napló poros lapjain lelhető fel. A részlet egy olyan macskáról számol be, aki olyan sötét, mint a tinta, és nyakába masnit erősítettek. Ha lázadásra készül, összehúzza szemeit, kiereszti karmait. Kiáltása mélységes magányt fejez ki, akárcsak egy fekete sárkány a felhők fölött. Természeténél fogva szereti a madarakat, színe lehetővé teszi, hogy eltűnjön a sötétben. Uda császáré volt ez a macska, aki a naplórészletet 22 évesen fogalmazta, és szilárd meggyőződése volt, hogy ez a macska minden más macskánál jobb.

Erdők mélyén settenkedő, emberevő, kétfarkú macska

Ahogy az előző sorokat olvastuk, világossá vált, hogy a macskatartók az évszázadok során mit sem változtak. Nincs különbség uralkodó és szolga között, ha a rajongás mértékéről van szó.
Japánban kezdetben felbecsülhetetlen értékű tárgyként kereskedtek a macskákkal. Ellentétben azonban az arannyal, drágakövekkel vagy ritka selymekkel, ezek a kincsek képesek voltak olyasmire, amire a csillogó tárgyak nem. Sokszorosították önmagukat; két cicából még több cica lett. Így esett, hogy a 12. századra az egész szigetországban elterjedtek. Ez volt az a pont, ami a transzformációjukat elindította.

A japán kultúra hiedelme szerint, ha valaminek hosszú élete van, az mágikus erővel rendelkezik. Tekintve, hogy a macskák nem őshonosak ebben az országban, mindig is a rejtélyes, ismeretlen világot képviselték. Ha ezt kombináljuk természtellenesnek ható képességeikkel, mint a ragyogó szemek, hangtalan járás, tökéletes alapot szolgáltattak egy varázslatos lény megszületéséhez.

A misztikus macska első megjelenése a 12. századra tehető, akárcsak az elterjedése. A beszámolók szerint egy hatalmas, emberevő, kétfarkú macska a mai Nara prefektúra erdőiben vadászott és leskelődött emberek után. Vadászok és erdészek rendszeresen körüljárták ezeket a város körüli erdőket, így ismerték a veszélyeket, de ez a brutális szörny messze túlszárnyalta az elképzelésüket. A korabeli helyi újságok szerint többen halálukat lelték a Nekomata állkapcsai között. Ma már úgy gondolják, hogy az állat minden bizonnyal egy Kínából áthozott, megszökött tigris lehetett.

A pletyka szerint a szórakozónegyedek hölgyei is átalakult bakenekók voltak

Ezeknek a vérengző történeteknek nem volt túl nagy karrierje, de ez nem jelentette azt, hogy a macskákat körülvevő őrület csillapodott volna. Az Edo-korszakban Japán macskapopulációja robbanásszerűen nőtt meg. 1600 körül az országban a művészet és a kultúra virágzott. Kabuki színház, sushi, Ukiyoe fahasábművészet, gésák, az első nyomdák kialakulása. Ez pedig egyet jelentett, hogy minden osztályhoz eljutottak az olvasnivalók. Sokan ezt tekintik a manga előfutárának. Az írók és a művészek nagyon hamar felismerték, hogy az embereket érdekli a misztikum és a varázslat, így a yokai macskák formát öltöttek a lapokon. És nem csak a lapokon, a színházakban is.

Az alakváltó bakeneko is ebben az időszakban született. Ahogy Japán urbanizálódott, a macska és az emberi populáció együtt növekedett. Mindenhol macskák voltak. Házi kedvencek és kóborok egyaránt. A japán házakat többnyire halolajos lámpák világították meg, és a cicák előszeretettel csentek ebből az olajból. Az izzó lámpafényben éjszaka pedig hatalmas árnyékot vetettek a falra, ami megalapozta az emberré változó macskák legendáját. A történet szerint ezek a cicák bakenekókká fejlődtek, megölték gazdáikat, és átvették a helyüket.

Nem minden bakeneko volt azonban halálos. 1781 körül kezdtek el terjedni a pletykák, miszerint Edo fővárosának fallal körülvett szórakozónegyedeinek hölgyei közül néhány egyáltalán nem emberek, hanem átalakult bakenekók. Ezek a történetek egy idő után megállíthatatlanok voltak, és úgy gondolták, hogy nemcsak a szórakozónegyedek hölgyei, de a kabuki színészek, művészek és komikusok is a rejtett macskavilághoz tartoznak. Amikor ezek a macskák éjszaka elhagyták otthonukat, kimonót vettek fel, szakét és shamisent húztak elő zsebeikből, és vad partikat rendeztek, mielőtt hajnalban hazalopóztak volna.

A virrasztások idején még ma sem lehet macska a szobában

A kasha egy pokolból felszállt démonmacska, aki holttesteket lakmároz. Akárcsak a nekomaták vagy a bakenekók, a kashák is átlagos házimacskák voltak. A holttestek szaga azonban olyan elsöprő erővel hatott rájuk, hogy szörnyetegekké változtatta őket. Nekromantikus erejükkel bábszerűen képesek manipulálni a holtakat, akár meg is táncoltatják őket. A kasha-történet még ma is a temetkezési kultúra része. A szokás szerint egy szeretett személy halála után virrasztást tartanak, ahol az egész család összegyűlik. A macskákat a mai napig kitessékelik abból a szobából, ahol a virrasztás zajlik.

Egyes macskalényekről, például a Neko Musume-ról azt hitték, hogy macska-ember hibridek. Állítólag egy macska átka keltette őket életre, és a shamisen nevű hagyományos hangszer készítőire szállt, akik cicák bőrét használták az elkészítéshez.

Az Edo-kori mitikus macskák közül talán a legismertebb a Maneki Neko, amelyet angolul Lucky Cat, magyarul Szerencsehozó integető macskaként ismerhetünk. Ez a kapitalizmus áldozatává lett figura valójában sokkal érdekesebb, mint azt elsőre sejthetnénk. A Gotokuji templom egy olyan macskáról mesél, aki megmentette szamuráj urát a villámcsapástól, amikor egy szörnyű vihar lecsapott. Az úr a templomnak ajándékozta szőrös kis védelmezőjét, így a ma is létező kegyhely macskák ezreinek ad otthont a faj tiszteletéül. A figurához köthető másik sztori szerint egy öregasszonyhoz egy macska látogatott el álmában, és azt mondta neki, hogy formázzon agyagból egy cicát, amit majd eladhat a piacon. Az ötletnek akkora sikere lett, hogy több ezer ilyen szobrocskát adott el, aminek köszönhetően gazdagon és boldogan térhetett nyugdíjba. Kell ennél nagyobb bizonyíték, hogy macskával bármit el lehetett, és még ma is el lehet adni?

A modern kor sem jelent akadályt

Legnagyobb örömünkre Japán mondavilága és a modern kultúra összefonódása úgy tűnik nem akar elszakadni a macskáktól. Tashirojima szigetén például ötször annyi bajszos él, mint ember, de nem ez az egyetlen ilyen sziget, van még 10 hozzá hasonló! Ha már a szigeteknél tartunk, a yamapikaryaa nevű macska, ami a leopárd alfaja, csak az Iriomote-szigeteken képes életben maradni.

Láthatjuk saját szemünkkel, hogy a mondagyártás nem áll meg csak azért, mert modern korban élünk. Itt írtunk például Hello Kitty hátborzongató háttérsztorijáról, ami ennek a folyamatnak ékes bizonyítéka. Kicsit olyan ez az egész mondavilág és kultúra, mint a macskamenta. Nem lehet vele leállni és tökéletesen elbódít.