A lefestett macskák bizarr, mégis lenyűgöző világa: a felvilágosodás korában a veszélyes nőiesség megtestesülését látták bennük

A macskák festőművészetben való megjelenése nagyon különleges világot tár a szemünk elé. Ráadásul sokáig tartotta magát a hit, mely szerint a cicákat különösen nehéz illusztrálni rejtélyes aurájuk miatt. A 18. századi francia macskák ábrázolásáról az összegyűjtött megfigyeléseket leginkább Jean-Baptiste Siméon Chardin A rája című festménye kristályosítja ki.

A fantasztikusan meleg hangulatú, mégis bizarr képen egy macskát láthatunk az asztalon állva, amint egy felakasztott rája és különböző halak mellet egyensúlyoz. Ez a bizonytalan, megrettent állat az évszázad jelképe lett. A macskák megjelenése a képzőművészetben sokakban zavart és ellentmondást keltett, és talán kelt még a mai napig is. Olyan hosszú ideig voltak a boszorkányság, a sötét, démoni erők és az alakoskodás szimbólumai, hogy nem tudtak velük mit kezdeni úgy, hogy a festők ecsetvonásai halhatatlanná tették őket.

Érdekes módon ennek ellenére, vagy éppen ezért, hatalmat gyakoroltak a művészek és mecénásaik felett. Emiatt pedig egyre gyakrabban és gyakrabban jelentek meg az otthonokban és a műalkotásokon is, melyek ezeket a hétköznapi tereket ábrázolták.

Ma arra teszünk kísérletet, hogy megjelenítsük, ez a kérlelhetetlen, megalkuvásra képtelen önállóság és függetlenség miként jelenik meg a macskák történelmének kulcsfontosságú pillanataiban. Egészen konkrétan a felvilágosodás idejében, amikor is bekerültek az elit körökbe, és megjelentek a francia kulturális színtéren.

Felfoghatatlanok, akár a női lélek mélységei

A 18. századi művészek és gondolkodók – akárcsak elődeik – felismerték, hogy a macskák kihívást jelentenek a következetes világfelfogás számára. A cirmosok megtestesítették mindazt, amit a felvilágosodás gondolkodói nem tudtak racionalizálni vagy kategorizálni. Ebben a tekintetben nem véletlen hát, hogy a macskákat szorosan összekötötték a női szubjektivitással és szexualitással. Olyan erőkkel, amelyekhez a művészek és a gondolkodók is elkerülhetetlenül vonzódtak, de nehezen tudták megérteni, magukba fogadni.

A 18. századi francia vizuális kultúrában a macskák a felvilágosodás egyik legveszélyesebb és legforradalmibb melléktermékének: a személyes és politikai szabadságnak az emblémájává is váltak. A művészet ezt a témát hitelesen nehezen tudta képviselni, ám ők pedig könnyebbé tették ennek a területnek az ábrázolását. Két festményt említhetünk meg ebben a kérdéskörben: Jean-Baptiste Perronneau Magdaleine Pinceloup de la Grange macskával című művét (1747, Getty Museum, Los Angeles) és Jean-Baptiste Oudry Le Chat, Le Général című alkotását (1728, magángyűjtemény).

Amint ezek a festmények is bizonyítják, a felvilágosodáskori művészek kiapadhatatlan forrásként tekintettek a cicákra. Megoldották számukra a nehéz témák reprezentálásának problémáját is.

Perronneau említett alkotása:

Az ellentéteket testesítik meg, aminek komoly hatása van

Az állatokkal foglalkozó tudományos irodalom száma az utóbbi időben ugrásszerűen megnőtt, amely munkákban változatos perspektívákból vizsgálják az állattudatot, valamint az ember-állat viszonyt. Ezekkel a modern módszerekkel olyanok nyomdokaiba lépünk, akik a képzőművészettel próbálták meghatározni, illetve feltárni ezeket a kérdéseket és összefüggéseket. A 18-19. század az állatiság modern felfogásában kulcsfontosságú időszak. És a macskáknak jelentős szerepe volt benne.

A 17-18. században váltak a macskák kedvelt házi kedvencekké; többé már nem voltak praktikus rágcsálófogók. Robert Darnton kultúrtörténész, aki a 18. századi francia kultúrára specializálódott, dokumentált egy határozott ambivalenciát a macskatermészettel kapcsolatban a felvilágosodás korából. A macskáknak az ördögiséggel és a deviáns szexualitással való folyamatos kapcsolata, a szeretet és a gyűlölet közötti ingaszerű mozgás tükrözi a tényleges fizikai lényegüket: a macskák egyszerre lágyak és kemények, gyengédek és gonoszok, barátságosak és tartózkodók, függők és függetlenek. Így már érthető, hogy sokunkhoz miért állnak olyan közel. Látjuk bennük saját magunkat. A gyengeségeinket és erősségeinket is. Mondhatni bizarr módon emberiek. És talán ebből ered az is, hogy sokan zsigerileg irtóznak tőlük, de nem feltétlenül tudják megmondani, hogy miért.

Oudry alkotása:

Súlyos kérdések megválaszolására készteti az embert

A 18. században macskákkal kapcsolatban felmerülő problémák szorosan összefüggenek a filozófiai megfontolásokkal arról, hogy mit jelent embernek és állatnak lenni. A macska első nagy teoretikusa, Michel de Montaigne híresen a macskák sajátos filozófiai problémája, valamint az állati és emberi én összemérhetősége mellett érvelt. 1580-ban azt kérdezte: „Ki tudja, amikor a macskámmal játszom, vajon nem élvezi-e jobban ezt, mint én, és nem használ-e ő engem időtöltésként?”

Montaigne javaslata, miszerint a macska játszik vele, és nem fordítva, felborítja az ember-állat hierarchiát. De ahogy Erica Fudge szerző fejtegette – akinek a reneszánsz és az állatok tanulmányozása a szakterülete –, Montaigne macskája a filozófus számára egy olyan figuraként is szolgált, amiről csak annyit tudunk biztosan, hogy nincs bizonyítékunk a hozzá fűződő kérdésben, így csak a dolgok szkeptikus vizsgálatára támaszkodhatunk. Ez a gondolatmenet szinte egyedülálló a kora újkori gondolkodásban.

A macskák problémát jelentettek a hétköznapi felfogásban, a művészetben és a filozófiában is. Amikor a felvilágosodás gondolkodói az állati értelemről és a kommunikációról beszéltek, szinte mindig a kutyákat hozták példának. Az írók és gondolkodók többnyire egyáltalán nem voltak hajlandók foglalkozni a macskákkal, mert bonyolultak és érthetetlenek. A mai napig is kitartóan jelenlévő rossz hírüket egy sor rosszul „megfestett” sztereotípiának köszönhetik.

Konklúzió – vagy legalábbis valami olyasmi

Érdekes megfigyelni, hogy aki a macskákat ilyen-olyan okból nem szereti, az általában rendkívül elkötelezetten, hevesen védi az álláspontját, és igyekszik minden alkalommal ki is fejteni azt. Míg a kutyák esetében ez a hozzáállás szinte egyáltalán nincs jelen. Többször írtunk már arról, hogy ennek az ellenállásnak és a negatív megítélésnek a legtöbb esetben csupán egy oka van: nem értjük őket. És ami még rosszabb, olyan viselkedést várunk tőlük, mint a kutyáktól, ami még visszásabbá teszi a szituációt.

Ahogy ebből a rövid cikkből is látható – amit még hosszú oldalakon keresztül tudtunk volna folytatni –, a festészettől indultunk, majd a filozófiánál lyukadtunk ki. Félelmetes, megdöbbentő és a múltat megnyitó világot tárnak a szemünk elé egyszerűen csak azzal, hogy léteznek, és a háziasítás ellenére sem voltak hajlandóak megalkudni. Mi alig várjuk, mit tartogatnak még nekünk!