Ez a nép több száz éve tartott már macskát, mégsem volt rá külön szava

Mindenki tudja, hogy a macskákat miféle tisztelet és megbecsülés övezte az ókori Egyiptomban, arról azonban már sokkal kevesebb információnk van, hogy Európa mediterrán területein milyen megítélés alá estek. Ez pedig igen nagy kár, ugyanis megdöbbentő dolgok derültek ki a kutatómunkánk során.

Lássuk hát, hogy a macska nevű lény milyen életet élt az ókori Görögország területén!

A dolog hullámos farokkal

A történelem nagy, poros könyvében lapozgatva világosan látszik, hogy az archaikus Görögországban (Kr. e. 800-510) a macskának sem írott formában, sem a képzőművészetben nincs igazán nyoma. A klasszikus korban (Kr. e. 510-323) Görögország és a Római Birodalom területén is megjelent a Felis catus, de olyan egzotikus állatnak számított, mint például egy papagáj, és csak a tehetősek tartották, ők is leginkább azért, hogy kinyilatkoztassák vele vagyoni helyzetüket. Akkoriban a házaknál a macskák feladatát általában menyétek látták el. A hellenisztikus korban (Kr. e. 323-31) azonban megkezdték térhódításukat, és macskát tartani normális, megszokott és vágyott dolog lett. És nemcsak azért, mert rendben tartotta a portát, hanem azért is, mert remek társállatnak bizonyult.

Valamiért azonban döcögősen indult ez a viszony. Hogy ennek következménye volt, vagy ez is hozzájárult a nehéz kezdetekhez, azt már nem tudjuk meg, de az ókori görögöknek még csak külön szavuk sem volt a macskára hosszú időn keresztül. Az ókori irodalomban házi macskákra leggyakrabban használt szó az αἴλουρος (aílouros) volt, amely nagyjából azt jelenti, hogy „a dolog hullámos farokkal”. A házi macskákon kívül ugyanezt a szót használták a vadmacskákra és a menyétfélére is. Ez pedig az ókori szövegekben sűrűn okozhat kétértelműséget.

Valószínűleg valamikor Kr. u. 3. században lett a macskának saját, különbejáratú neve, még annak ellenére is, hogy a korabeli bizonyítékok alapján általános dolog lett macskát tartani házi kedvencként már a Kr. e. 5. század közepétől. Egy athéni temetkezési faragvány igazolja ezt, ami egy elhunyt férfit ábrázol egyik fiatal rokonával, egy madárral és egy macskával együtt. Tehát a szó, ami macskát, és csakis házi macskát jelentett, az a κάττα (kátta) lett, ami rokonságban áll a latin cattus szóval, és a francia chat, a spanyol gato és az olasz gatto szó forrása is.

A ókori Görögország területén a macska szupererő birtokosa volt

Az ókori görögök a macskát több istenséggel is kapcsolatba hozták. Hekatét, az alvilág és a boszorkányok istennőjét mi mással is társították volna, mint a fekete macskákkal? Aztán ott volt Artemisz – akit a vadászat és a Hold istennőjeként ismertek, és aki a szülésnél védelmezte nőket és a gyerekeket –, szintén sok esetben ábrázolták macskával. Úgy hitték, hogy a macskák képességük szerint képesek kommunikálni az istenekkel. Hírvivő szerepük értelmében fontos üzeneteket közvetítettek a jövőről, vagy az élőket a kiszabott sorsuk felé terelték. A természetfeletti erejükbe vetett hit abszolút hozzájárult pozitív megítélésükhöz.

Ki merjük mondani, hogy hasonlóan gondolkodhattak róluk a görögök, mint az egyiptomiak. Ennek a meglátásnak az alapját valószínűleg a görögök és egyiptomiak kapcsolata alapozta meg, ami a kereskedelem miatt az évek múlásával egyre elmélyült. A történészek szerint az egyiptomiakon keresztül jutott el a macska elsőként Görögországban; feltehetően kereskedtek is az állatokkal, de a macskamumifikálás és a különböző temetkezési szertartások is széleskörben elterjedtek Göröghonban is.

És ez még nem minden! A macskáról abszolút úgy tartották, hogy megvédi az embereket a gonosztól, jó szerencsét hoz és bőséget. Az ókori görög otthonokban gyakran kapott helyet macskát ábrázoló kép is.

Aegean macska természetes élőhelyén, a Kükládok egyik szigetén, Irakleiában: 

Az egyetlen őshonos, görög macskafajta

Az Aegean (magyarosan Égei az Égei-tenger miatt) macska a házi macska egy tájfajtája, ami természetes módon alakult ki, emberi beavatkozás nélkül, és a Kükládokról származik. Tenyésztését az 1990-es években elkezdték a görögök, azonban egyelőre még egyetlen nagyobb szervezet sem ismeri el hivatalos fajtaként.

Hazájában nemzeti kincsnek tekintik őket, és úgy gondolják, hogy a szigeteken már a bronzkorban megjelentek ezeknek az állatoknak az ősei. A vadon élő egyedek táplálékát leginkább a Podarcis erhardii szolgáltatja, vagyis a sziklákon tenyésző, csak arra területre jellemző gyíkfaj. De persze szívesen fogadnak el a helyiektől és a turistáktól egy kis alamizsnát is, és a megfigyelések szerint rendkívül ügyesen halásznak.

Bár a tenyésztésük még csak körülbelül 30 éve folyik irányítottan, az Aegean tartók szerint már ez idő alatt is nagyon jól alkalmazkodott a fajta az emberekkel való életmódhoz; kedves, szociális állatok, akik lakásban is könnyen tarthatók. Szőrzetük általában bikolor vagy trikolor, aminek az alapszíne fehér; testük közepes méretű, izmos. Mivel természetesen fejlődtek ki, mentesek mindenféle genetikailag öröklődő betegségtől.