5 érdekesség a tonkinézről: a fajta, amely nem aratott rögtön sikert

A tonkinéz egy ritka fajta, ami a sziámi és a burma macska keresztezéséből jött létre. Tudj meg róla többet az alábbi érdekességek segítségével.

Nemcsak kinézetében elragadó a tonkinéz; ezek a cicák jellemzően tele vannak szeretettel, társaságkedvelőek, aktívak és játékosak. Ezen tulajdonságok általában tökéletes egyensúlyban jelentkeznek, bár ragaszkodásuk és figyelemigényük erőteljesen dominál. Ahogyan azt a fajtaleírásunkban is megfogalmaztuk: „A tonkinéz szilárdan meg van győződve arról, hogy az emberek azért kerültek a Földre, hogy szeressék.” Nem mindenkinek adatik meg, hogy találkozzon egy ilyen különleges cicával. Ennek ellenére, akik érdeklődnek a macskafajták iránt, azok személyes tapasztalat nélkül is érdekesnek találhatják az alábbi tényeket; nézzük is meg, hogy mik ezek.

1.) Wong Mau a tonkinéz történetében is szerepet kapott

Aki olvasta korábbi cikkünket a burma macskáról, annak ismerős lehet Wong Mau neve, ugyanis őt tekintik a fajta „ősanyjának”. Ám a macska a tonkinéz történetében is szerepel, sőt, vannak, akik őt tekintik az első tonkinéznek. A nőstény cica 1930-ban érkezett meg Amerikába, és itt pároztatták egy sziámival. A románcból született cicákat három csoportba lehetett sorolni: voltak, akik rá hasonlítottak, voltak, akik a sziámi vonalat vitték tovább, és voltak a csokoládébarna, egyszínű cicák, akik a burma fajta alapját képezték. Egyes források azt írják, hogy azokkal a cicákkal is folytatták a tenyésztést, akik Wong Mauhoz hasonlítottak.

2.) A tonkinéz nem aratott rögtön áttörő sikert – többször is belekezdtek  a tenyésztésébe

Ha hinni lehet a forrásoknak, a tonkinéz tenyésztésébe többször is belekezdtek, ám legtöbben nem arattak vele akkora sikert, hogy folytassák is a sziámi és a burma keresztezését. Ha minden igaz, először Angliában jelent meg a fajta, akkor még „csokoládé sziámi” néven az 1880-as macskakiállításon. Akkoriban a sziámi macska mondhatni, az első reneszánszát élte, Viktória brit királynőtől kezdve a nemességen keresztül mindenki hamar megkedvelte az egzotikus fajtát, így könnyedén egyfajta státuszszimbólummá vált. Ám megvoltak azok a tulajdonságok, amelyek kívánatossá tették a sziámit, és akkoriban a csokoládé szín nem tartozott ezek közé. Így a korai tonkinéz nem lett elterjedt, sőt, hamar „el is tűnt a brit macskatenyésztők palettájáról”.

Közel 50 évre rá Amerikába érkezett Wong Mau, akinek történetét fentebb már elmeséltük. Bár többen is hozzá kötik a tonkinéz fajta létrejöttét (is), több forrás is utal arra, hogy az ő vérvonalát nem igazán folytatták a tonkinéz vonalon.

A fajta lelkes tenyésztője volt Milan Greer, aki az 1950-es években kezdte el a sziámi-burma keverékek, azaz az arany sziámik tenyésztését, amik kifejezetten sikeressé váltak a New York-i vevők körében. Az 1960-as években viszont felhagyott a tenyésztésükkel.

Annak ellenére, hogy nem folytatta az arany sziámik tenyésztését, Greer munkássága amolyan fordulópontnak számít a tonkinéz történetében. Cicái ugyanis felkeltették a New Jersey-i tenyésztő, Jane Barletta, illetve az ontarioi tenyésztő, Margaret Controy figyelmét. A két hölgy (eredetileg egymástól függetlenül) belekezdett a burma és a sziámi keresztezésébe, és igazából az ő munkájuk gyümölcse, hogy ma beszélhetünk a tonkinézről.

3.) A látszat néha csal

Testfelépítése alapján ugyan úgy tűnhet, hogy a tonkinéz egy viszonylag könnyű macska, ez nem feltétlenül van így. Felmenőjéhez, a burma macskához hasonlóan az elegáns (bár láthatóan izmos és erőteljes) test egy súlyosabb egyéniséget rejt, aki könnyedén elérheti az 5,5 kilogrammot.

4.) A tonkinéz mintázatának idő kell

A tonkinéz mintázatában hasonlíthat a burmához, a sziámihoz, illetve lehet a kettő keveréke. (Ez a mink.) A kiforrott mintázat körülbelül 2 éves korukra válik véglegessé.

5.) Egy vetélkedőnek köszönheti hirtelen jött ismertségét

Bár a tonkinéz a mai napig ritka fajtának számít, sokáig nem is igazán volt a köztudatban. Ma már többen is ismerik a macskakedvelők között, főleg Amerikában, ahonnan származik. Ezt  állítólag egy „Jeopardy!”, avagy Veszély! című, amerikai vetélkedőműsornak, kvízversenynek köszönheti, amit 1964-ben indítottak, akkor még Merv Griffin készítésében. Ebben a műsorban szerepelt egy New Jersey-i székhelyű tenyésztő, a fentebb is említett Jane Barletta, aki megemlítette a tonkinézt, így adva nemzetközi ismeretséget neki.